Mostanra ezrekben mérhető azoknak a hatvani, lőrinci és herédi polgároknak a száma, akik úgy érzik, mintha egy vacak amerikai filmbe csöppentek volna, ahol egy súlyos ipari környezetszennyezést okozó vállalattal szemben rájuk az áldozat szerepét osztotta a sors. A Hunviron Kft. hosszú évek óta hordatja a számos településen (köztük a csöppnyi Budapesten) keletkező szennyvíziszapot az erőmű valamikori pernyetározójának területére, ahol azt többhektárnyi területetű gödrökben, gyakorlatilag fedetlen állapotban tárolja. Emellett halastó méretű, olajos szennyvízzel teli medencékben förtelmes gázok bugyognak fel, ahogy a hozzáadagolt "csiga-enzim" dolgozik a pokoli elegyben.

Amint arról Tari Ottó, a HEOL oldalain már beszámolt, a Hunviron Kft. múlt szombaton megnyitotta a telep kapuit az érdeklődők előtt, és kb. 40-50 érintett helyi lakos élt is a lehetőséggel. A helyszínen a Hunviron Kft. egyetlen felelős tisztségviselőjével sem találkoztunk, így a kissé indulatos kérdések a telep vezetőjére és munkatársára záporoztak. Elmondásuk szerint a cég egyetlen dolgozója sem lakik a bűz által érintett településeken. A bejárás során egy magaslatra érkeztünk, ahol nem tűnt elviselhetetlennek az iszapszag, már persze ha számításba vesszük a tényt, hogy egy fekáliatelep kellős közepén álltunk. A mélyebben fekvő részeken viszont már csípte a szemünket a bűz, és egyesek inkább elmenekültek, nehogy viszontlássák a reggelijüket. Saját orrunkkal győződtünk meg arról, hogy az olaj- és iszapszag, amit a telepen tapasztaltunk, tökéletesen megegyezik azzal a bűzzel, ami néhanapján/mindennap ránehezedik az utcáinkra. A helyzet elég világos: a biológiai bomlás során felszabaduló nagy fajsúlyú gáz a katlan falán átbukik, onnan továbbfolyva a mélyebb területeken megül, és mindvégig talajközelben maradva képes eljutni akár a hatvani Horváth Mihály útig is.
A beszélgetés során a telepvezető voltaképp elismerte, hogy a bűz a telepükről származik, amit fényesen bizonyít az, hogy kilátásba helyezte egy máshol már bevált bűzzáró rendszer telepítésének lehetőségét, amit a jelenlévők leginkább egy közéjük dobott gumicsontként értékeltek. Viszont pontosan emiatt állunk értetlenül a Hunviron akciója előtt, amelyben a következő hónapok során "bűzcsapdákat" helyeznek ki az érintett települések egyes pontjain annak megállapítására, hogy vajon a szagok valóban a telepről származnak-e. Még kevésbé érthető, hogy a helyi sajtó miért tálalja ezt a lépést úgy, mintha az valamiféle megoldás felé vezetne, és nem csupán egy gazdasági társaság átlátszó PR trükkjéről lenne szó, amivel az újabb értékes hónapokat nyer, mi viszont csak két mezőt hátraléptünk a több, mint egy évtizede tartó "ki nevet a végén" játékban. És ha így megy tovább, talán még tréningeket is szerveznek a számunkra a tolerancia jegyében, hogy megtanuljunk együttélni a bűzzel­? Legyenek a helyi lakosok az elsők az emberiség történetében, akik harmóniában fognak élni a saját, de leginkább mások ürülékével, ahelyett, hogy azt maguktól minél távolabb helyeznék el?
A cég és a lakosság közti ellentét feloldhatatlan. Az egyik oldalon az üzleti siker (és mellesleg kb. egymillió ember rezsidíja), a másikon a minimális életfeltételeiket egy birtokháborító érdekcsoporttól visszaszerezni akaró helyiek. Itt ma mindenkinek állást kell foglalnia, parlamenti képviselőtől városatyákon át, egészen az átlagpolgárig. Aki modus vivendit keres, az már letette a garast a környezetszennyező vállalat mellett. Személy szerint azt szeretném látni, hogy mindenki helyesen fog dönteni, és nem Steven Seagal vagy Julia Roberts marad a helyiek utolsó reménye.